Korrupt rendőrök, bűnözök által uralt világ és egy konok harcos, aki mindezzel… együtt él. Sőt, a részese! Mert ez most nem a jó és a rossz harca. Ez főleg a Goon és a zombi pap harca. Farkasember, Drakula? A Goon-nak ezek csak kézlegyintések. Barátja Franky sem gondol rájuk ijesztő szörnyekként. Sőt, az ő ötlete az is hogy a vámpírt a kocsi elejére kötözzék, kigyújtsák és úgy száguldjanak vele végig a városon.

A zombi pap is inkább különös „esze” és serege miatt húzza olyan sokáig, hogy Labrazioéknak komoly gondot okoz hosszútávon. Ilyen esetekben jön a Goon, Labrazio legfőbb verőlegénye. Ilyenkor a dolog fordított...

Ebben a furcsa mégis ismerős világban hogy két nagy banda van tehát. A legnagyobb banda Labrazioé, de ő maga meghúzódik a háttérben. Rejtélyes figura.

A zombi pap, egy fura lila ruhás kretén (aki szabadidejében óriás zombi csimpánzt kreál, lásd fent). Egy zombi hadsereget tart fenn és csinál sokat, de még ezzel együtt is csak a második helyen áll a helyi hatalmi szempontokat nézve.

Legnagyobb ellensége pedig a Goon, az nagydarab komor, kemény fickó, aki korántsem annyira hülye mint amilyennek látszik. Társa Franky, a kis minden lében kanál fickó.

Ennek ellenére egy vérfarkasos csetepaté ürügyén egy rendőr elcsalja őt, hogy a zombi pap által felbérelt banda (vezetőjük Joey, a golyó is megérne egy misét) kezébe jutassa. Innentől kezdve a folyamatos csatározások, és komoly belviszályok, árulások és bunyózások kerülnek középpontba, de van benne lövöldözés is! Teli humorral. Fény derül egy és más Goon gyermekorából, Labrazioról és a legkegyetlenebb kínzási módokról (pl. Első Feleségek Klubja videó).

Avatar kiadós füzetből kép, ez még nem volt színes:
Eric Powell stílusa üdítő, kellemes és roppant találó… Na, persze, aki az ilyet szereti. De nem elvont, nem befordulósan szubjektív mégse realista vagy elkoptatott jellege van. Főként stílusos, hiszen nagyon illik a történethez, de ott, ahol azonos az író és a rajzoló, ráadásul a figura kitalálója ez nem ritka (pl. Frank Miller – Sin City, Mike Mignola – Hellboy). Egy fokkal nehezebben vesszük komolyabban, mint a Hellboyt (nem a DHC vagy szerzőiség miatt vonok párhuzamot), viszont így a humorát könnyebben befogadjuk.

A figura sorsa kezdetben nehézkes volt és színtelen. A Rough Stuffról (hol v1, hol v0 – DHC szerint v0, higgyünk nekik) annyit kell tudni, hogy eredetileg az Avatar kiadónál jelent meg a maga monokróm módján, aztán amikor Eric Powell (The Goon alkotója) a DHC-hez ment akkor az ősi három számot Rough Stuff címen adták ki színes TPB-ben, ami egy nagyon jó döntés volt mindkét fél részéről. A színek határozottan jót tettek a dolognak, (na nem mintha a szürkés skálában rondán mutattak volna). Persze a DHC-s korszakot (virágkort) még megelezi egy saját kiadás ami után a DHC felkarolja Frankyéket. És ezzel egy újabb kedvencet hoznak a képregényes világba. A többi már történelem. A képregény a maga stílusában, a legjobb. Túlzás nélkül.